Sziasztok mindenkinek!
18 éves lány
vagyok, aki már bő fél éve pánikbetegséggel küzd.Ez év februárjában
kezdődött az egész, egy influenzával.elmentem a háziorvoshoz, elmondtam
a tüneteimet(szédülés, irtózatos fejfájás, tarkózsibbadás,az egész
nyakam fájt), aki erre azzal nyugtatott, hogy nem én vagyok az első,
aki ilyen tünetekkel jön hozzá, mert már egyre jobban elkorcsosulnak
ezek a vírusok, felírt egy gyógyszert, szedtem, kijöttem az
influenzából, de fura volt, hogy a tüneteim nem múltak el.akkor még nem
sejtettem hogy mi áll ennek a hátterében.már arra gondoltam hogy biztos
valami halálos betegségem van csak nem derítették ki, voltam
vérvizsgálaton is, ahol láttam hogy magas a fehérvérsejtszám, ami
köztudottan arra utalhat hogy valamilyen rákos megbetegedésem van, mire
az orvos megnyugtatott, hogy csak egy kis gyulladás van a
szervezetemben, fiatal vagyok még, ilyenekre ne is gondoljak.gondoltam
magamban, ő ezt könnyen mondja, nem élte át azokat a rosszulléteket
amiket én.aztán egyre csak sűrűsödtek ezek a rosszullétek, családom nem
tudta hogy mi lehet a baj.Apám teljesen hülyének nézett, szerintem azt
gondolta hogy csak túldramatizálom a helyzetet, és nincsen semmi
bajom.Március 14-én éjszaka rettenetesen rosszul lettem, áthívtam
apámat a szobámba, hogy aludjon velem(18 éves létemre:)), mert úgy
éreztem ha most elalszom már holnap reggel nem ébredek fel, állandó
halálfélelmem volt. Nagy nehezen elaludtam, felébredtem reggel:), de
apámnak dolgoznia kellett este, és megijedtem hogy nem lesz velem,
nagymamámnak meg úgyszintén pihenésre van szüksége.Március 15,-én este
olyan rosszul lettem, hogy azt hittem meghalok az ágyamban.nem tudtam
mit csinálni, járkáltam össze vissza, mint a mérgezett egér, aztán
felhívtam egy nagyon jó ismerősömet, akinek egyik rokona orvos, és
kiküldtek hozzám egy mentőt.kijöttek, nagyon rendesek voltak, és
beszállítottak az Országos Idegsebészetre.Nagyon megijedtem.Borzasztó
volt látni, ahogy nagymamám sírva búcsúzik el tőlem…Másnap elküldtek
MR vizsgálatra, voltam EEG-én is, nem találtak semmi rendellenességet!
nem akartam elhinni, hogy nincsen semmilyen fizikai bajom.aztán bejött
hozzám a kezelőorvosom, négyszemközt beszélgettünk, és mondta hogy
látja rajtam, hogy mennyire szorongok és stresszes vagyok, és ajánlott
a kórházban egy nagyon jó pszichológust. nem akartam beletörődni, azt
gondoltam, hogy de hülye ez, nekem nincsen semmi bajom, nem vagyok
bolond.! Két hete még semmi bajom nem volt, és most hirtelen pánikbeteg
vagyok?!aztán elkezdtem gondolkozni azon, hogy mégis van benne
valami..visszagondoltam a múltra, és rengeteg dolog van, ami kavarodik
bennem.pl. az hogy az anyám 5 éves koromban lelépett, és most került
elő.Nem tudtam feldolgozni, és féltem attól hogy apám hogyan fog
reagálni erre a helyzetre.Már ettől is stresszeltem.
Kiengedtek a kórházból, és az akkori barátom? másnap szakított velem telefonban.Nem mondom kurva jólesett.na mindegy.
elkezdtem
járni a pszichológushoz, csomó teszt meg minden jött, kiderült hogy
nagyon mély depresszióban szenvedek.rettenetes volt szembesülni ezzel a
ténnyel, azt hittem hogy bolond vagyok.Nem tudtam menni rendesen, nem
mertem kimozdulni otthonról, féltem attól hogy bármikor rám jön egy
rosszullét az utcán, nincs mellettem senki, és akkor nekem végem
van..állandó halálfélelem gyötör a mai napig.az elején mondjuk sokkal
rosszabb volt a helyzet, nem mertem elaludni, mert féltem attól, hogyha
elalszom, akkor soh többet nem kelek fel, vagy kómába esek
álmomban.tudom hogy ez nagyon abszurdnak hangzik (és az is) de van
amikor még a mai napig így érzem.A kezelőorvosom felírt
kedélyjavítót(Serlift), és xanaxot.Akkor borultam ki teljesen, azt
mondtam, hogy én ezeket nem fogom szedni, vagy ha igen, akkor inkább
beveszem az összeset, és inkább kinyírom magam, hogy ne kelljen ezektőé
a borzasztó fájdalamaktól szenvednem..úgy éreztem hogy nem bírom
tovább, nem akartam élni, és nagyon sokszor öngyilkos akartam
lenni…erre a pszichológus azt mondta ha így érzem, akkor sajnos
komolyabb szakemberhez kellene fordulni, mert ez már nem játék, mert
tényleg akkor úgy éreztem, hogy simán meg tudnék válni az életemtől,
mert úgy sincs semmi értelme, annak ellenére hogy halálfélelmem van:)
Aztán
összejöttem egy nagyon kedves sráccal, aki (először azt hittem, hogy
hülyít:), mit akarna egy 25 éves pasi egy 18 éves kis csitritől?:)), de
ő komolyan gondolta.nagyon sokat filóztam azon, hogy lehet h nm kellene
vele összejönni, mert csak púp lennék a hátán, de ő nem így gondolta:)
Szerencsére
nem csak ő áll mellettem, hanem a legjobb barátnőm is, akinek egyre
jobban alakul az élete:).De mostanában inkább úgy érzem, hogy már
idegesítem őket a rosszulléteimmel, és látom az arcukon a
tehetlenséget, hogy most mit csináljanak, hogy jobb legyen.Én csak arra
vágyom, hogy legyenek megértőek, és ne kezdjenek el idegeskedni ezen,
mert attól nekem még csak rosszabb lesz.A családom szinte semennyire
nem áll mellettem, magasról letojják az egészet, azt hiszik, hogy csak
kamuzok, pedig nem így van.Az iskolában amit nagy nehezen elkezdtem,
senki nem érti meg hogy nekem mi bajom lehet, és értetlenül állnak
szemben velem, olykor látom rajtuk azt, hogy itt van az Adri az
osztályban, de most mit kezdjünk vele.OIgazából már annyira nem
érdekel, gondoljanak, amit akarnak, ők úgysem érezhetik át azt a
fájdalmat, azt az elmúlt, elpocsákolt fél évet, ami én átéltem, és a
mai napig élek is. Ők azon sírdogálnak, hogy az új pasijuk szakított
velük, én meg csak röhögök magamban, hogy ha tudnátok hogy nekem mi a
bajom…na mindegy.nem akarom sajnáltatni magam, de tudom hogy a
környezetemben ezt hiszik, meg azt hiszik hogy milyen egy hisztis kis
picsa vagyok, de nem érdekel.Ha valakinek nincsen annyi intelligenciája
hogy ezt felfogja, aakkor csak sajnálni tudom ezért.
A mai napig
tart a harcom saját magammal, és a betegségemmel, valamikor úgy érzem,
hogy mondenre képes vagyok, de ez csak ideig-óráig tart, valamikor meg
úgy érzem, hogy tényleg jobb lenne, ha nem lennék itt a földön, és én
csak nyűg vagyok a szeretteim nyakán…nagyon hullámzó a
természetem.Néha már az jut eszembe, hogy kezdek beleőrülni ebbe az
egészbe. De megpróbálom nem feladni, mert attól nm lesz jobb, és a
környezetemnek is csalódást okozok.
Azért írtam ezeket le, mert
jólesett, és talán ha mások elolvassák, hogy nem ők az egyedülei akik
ugyanebben a cibőben járnak könnyedebben élik tovább az életüket.sajnos
eza betegség, úgy gondolom talán még egy szervi betegségnél is
rosszabb, mert nehezebben kezelhető, és ha esetleg valmaennyire kijön
belőle az ember, továbbra is ott lesz benne az állandó rettés attól,
hogy újra visszaesik.
Úgy látszik, tényleg nagyon sok minden
múlik az akaraterőn, de nagyon nehéz ezzel szembenézni.Harcolni kell
ellene, mert megérdemeljük azt, hogy normálisan élhessük az életünket,
és talán ha túljutunk ezen, még jobban megbecsüljük az életet, amit
kaptunk, mert valamiért ide születtünk, és igenis van küldetésünk ezen
a földön, és nem az hogy állandóan rettegjünk a holnaptól.